Tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és közös lelkesedéssel ugyanarra törekedtek.

(Fil 2,2)

Könyv

Gyulafehérvári konferencia a papságról

Jakab Gábor

 

A szervezők a konferenciának, amelyet 2010. április 29–május 2. között tartottak Gyulafehérváron, ezt a „gyűjtő” címet adták: Érvek a papságért. A konferencián elhangzott elő­­adásokat (22 tanulmányt) gyűjtötték egy kötetbe és adták ki Itt vagyok, engem küldj! címen. Az olvasó érdeklődését fölkelthetik már pusztán a könyvet tagoló alcímek is: A pap „alter Christus”, A pap Isten igéjének hirdetője, Krisztus papja életszentségre hivatott, A pap Krisztus áldozatának a megjelenítője, A pap Krisztus követségében jár.

 

A rendkívülinek mondható konferencia megrendezésére az adott nagyon is időszerű alkalmat, hogy XVI. Benedek pápa a 2009. június 19. és 2010. június 19. közötti időszakot az általa vezetett katolikus egyház számára „a papság évévé” nyilvánította azzal a kifejezett céllal, hogy felhívja a nagyvilág figyelmét a papok egyházban és társadalomban betöltött nélkülözhetetlen szerepére, annak fontosságára, s egyidejűleg a papságot vállalókat hivatásuk mibenlétének az újragondolására, illetve elmélyítésére buzdítsa.

Hetilapunkban nincs terünk valamennyi tanulmány bemutatására, ezért gondolat­foszlányokat ragadok ki néhányból. Ilyeneket például: „Krisztus az újszövetség egyedüli papja, aki felszentelt szolgái által folytatja a tanítást, a megszentelést és egyházának a vezetését. A pap nem közvetítő Isten és a közösség között, hanem szolgája annak és az egyedüli közvetítőnek, Krisztusnak.” (Zenon Grocholewski bíboros, Róma)

„Egyetlen Krisztus létezik csak! Amikor a keresztényt teológiai színezetű bölcs mondással mégis „alter Christus”-nak („Krisztus másának”) mondjuk, azzal csak azt állítjuk, hogy Assisi Szent Ferenc kivételes szépségű életvite­léhez hasonlóan például, valamelyest mi is „krisztusivá”, illetve Krisztushoz hasonlóvá válunk. (Renzo Gerardi, Róma)

„A papságnak az egyházban két, lényegileg különböző fajtája létezik, mindkettő azoban Krisztus egyetlen papságából részesül. Az első minden hívő általános vagy „egyetemes papsága”, és a másik – a „szolgálati papság… A pap fogalma így két különböző dolgot jelöl: a Krisztus közvetítői szolgálatában való általános részesedést, valamint a Krisztus imaszolgálatában való sajátos részesülést.” (Hercsik Donath SJ, Róma)

„Egyetlen legitim cél lehetséges: élő kapcsolatot teremteni a személlyé válás forrásával, az élő Istennel… A papi identitás mint személlyé válás sajátos módja kifejezetten egy bizonyos és eleve adott, normatívan strukturált intézmény függvénye, »a hit aktusa abszolút prioritást élvez az identitás kérdéskörében«.” (Jitianu Liviu, Kolozsvár)

Nemcsak pihentető, de felüdítő hatású is a sok, esetenként túlságosan is elvont-elméleti és idegen szavakkal telezsúfolt tanulmány sorában Jakubinyi György érsek egyszerű nyelvezetű, ugyanakkor mélyenszántó írása, kifejezetten Jeremiás próféta drámaian izgalmas életének a nyomában.

Ízelítőül és az olvasáshoz-tanulmányozáshoz kedv­csi­ná­ló­ul talán elég is lesz ennyi. Aki viszont el akar mélyedni az azonos témát feszegető s ezért esetenként elkerülhetetlenül egymást fedő írások tanulmányozásában, vegye az időt és fáradságot, s olvassa is el azokat. A továbbiakban felsorolom az eddig nem idézett tanulmányok címét és szerzőjét: Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét (Martos Levente Balázs, Győr); Újszövetségi teológiai adalékok a papság II. vatikáni zsinat utáni képéhez (Nagy József, Gyulafehérvár); Antiókhiai Szent Ignác a papságról (Bara Zoltán, Gyulafehérvár); Az evangéliumi tanácsok mint a megszentelődés útja (Magana Emílio, Róma); Hit és hűség a pap életében (Szabó Ferenc, Budapest); A papságról (Székely János segédpüspök, Esz­ter­gom-Budapest); „Ismerjétek fel méltóságtokat, pap testvéreim, és szentek legyetek”; Szent Ferenc és a papság (Orbán Szabolcs, Kolozsvár); Érvek a vízen járásért. A vízen járás kötelessége, avagy a kötelező cölibátus (Holló László, Kolozsvár); A papi nőt­lenség. Krisztus értékes ajándéka az egyház számára (Korom Imre, Gyulafehérvár); A pap­szentelési ima presbiter fogalmának bibliai háttere (Oláh Zoltán, Gyula­fehérvár); A „par­ti­ci­pa­cio ac­tu­osa” üzenete a papok és krisz­tushívők számára (Nóda Mózes, Kolozsvár); Iden­ti­tás­fak­tor: kultusz. Zsák­utca vagy kihívás? (Diósi Dávid, Gyulafehérvár); A pap mint tanácsadó (Vik János, Kolozsvár); Pasz­toráció Erdélyben a Habsburg abszo­lutizmus idején (Ferenczi Sándor, Gyulafehérvár); A papnövendékek számának alakulása a négy erdélyi egyház­megyében 1989–2009 között (Kovács F. Zsolt, Gyulafehérvár); Beda venerabilis, a „pon­ti­fex” (Benyik György, Szeged); Klerikus–laikus viszony Erdélyben a kommuniz­mus idején (Marton József, Gyula­fehérvár).

A kötetben közzétett tanulmányok majdnem mindenikében valami módon azokra a kérdésekre válaszolnak a szerzők, amely kérdéseket a papi identitás tekintetében Jitianu Liviu fogalmazott meg: „Ki vagyok én? Hová tartozom? Mi az életem értelme? Hogyan alakul a belőlem kiinduló és rám visszaható kapcsolatrendszer, amely létem énképűségének biztosítéka?”

A válaszokat mintegy összegzendő Emilio Magana tanulmányából VI. Pál pápát idézem: „Egyedül a hit mondatja meg nekünk, kik vagyunk és mivé kell válnunk. Ha egy pap meg akar felelni Krisztus elképzelésének, engedelmes a püspökének, ahogy Krisztus engedelmes volt az Atyának, és azért jött, hogy az ő akaratát teljesítse; szegény, amint Krisztus is szegény volt, mert ez a tanúságtétel adja meg az igazi lelki szabadságot, a mások iránti őszinte érdeklődést és nyitottságot, és teszi hihetővé mások előtt; akkor megéli a cölibátust Krisztus iránti kizárólagos szeretetből, és a teljes önátadás jeleként.”